Eddig...eddig még fel sem fogtam.. Reggel elég korán keltem, és felfigyeltem rá, hogy a hídnál valamit nagyon néznek, és egyre inkább gyanakodtam, de...nem volt lelki erőm megnézni. Azt mondogattam magamban, "nem, ő biztos nem, tud vigyázni magára, és a hídnál sokszor megállnak amúgy is, telefon, vagy a folyó nézése miatt, nem kell aggódni". Aztán......
Nem akarom elhinni...egyszerűen nem! Ez nem történhet meg! És mégis...a sors, az élet rendje...azok a rohadt autósok is...legalább próbálnának segíteni, de nem is érdekli őket. Azt akartam, hogy Trixie és Léna is tudja, mert ha hirtelen nem jön vissza, keresni kezdenék. Anya is látta rajtuk, hogy mennyire átérzik, nekik is fáj. Léna oda se akart nézni, lelapított füllel nézett oldalra, Trixie meg csak kétségbeesetten szaglászta, mintha csak azt mondaná: "Na, ébredj fel, már reggel van! Hé!". Aztán csalódottan végignézett rajta, majd tekintete a szememre esett, és olyan szomorúan nézett, hogy...hajj..
Nem tudom elmondani, mit érzek most. Szörnyű...borzalmas érzésnél több, leírhatatlan.. Az én hibám volt...de napközben ki kellett engednem, hogy elintézze a dolgát, és...egy perc sem telt el, már ki is ment.. Ezt a hülye múltidőben beszélést meg nem tudom megszokni... Teljes testemben remegek... Nem hittem, hogy még egyszer megtörténhet ilyen. Azt akartam, hogy mostantól minden állatom csak is nyugodtan, öregségben haljon szép, csendes halált....és most meg ez..
Nyugodj békében! Most már semmi és senki nem fog bántani. Szeretlek, és örökké hiányozni fogsz, nem felejtelek el!
2010-2012
"Ember!
Te anyák elfajzott korcsa,
Ki ártatlan állatok életét kioltja!
Elborult elméd?
És vak a szemed?
Hogy nem látod meg a szépségeket?
Állataink lelke nemesebb tiednél,
Mikor őket bántod,
A helyükbe lehetnél!
Nem hallja füled
A gazdiknak sikolyát?
Nem látja szemed könnyeik záporát?
Ahogy kedvenceik tetemét szorítják?
Nem vagy te ember,
Csak mocskos söpredék,
Potenciális börtöntöltelék!"